Ez a könyv totálisan leszívta az agyamat. Olvasás közben csak meresztgettem a szemem és szinte hallani véltem az agysejtjeim kétségbeesett sikolyát, mielőtt felmondják a szolgálatot.
Mindössze 108 oldal a könyv, így először azt hittem, hogy egy ültő helyemben ledarálom, de oly’ mértékben kiborított, hogy végül 3 hétig olvastam. 2-3 oldalnál többet nem tudtam egyszerre megemészteni, és ezek után is olvasnom kellett valami minőségit, hogy helyreálljon az egyensúly a fejemben.
Ez a mű kiválóan példázza azt, hogy – sajnos – bárki bármit kiadhat, így az, hogy valaki kiad egy könyvet egy adott témában (jelen esetben F1 témában), az közel sem tesz egyenlőségjelet az ő neve és a minőség közé. Tanulság: attól mert valakinek a nevét (szak)könyvön látjátok, még ne vegyétek magától értetődőnek, hogy hiteles és szakmai is amit írt.
Ez a könyv mondjuk a maga nemében hiteles… Bár fikció lenne! De ez elvileg nem az. Ezzel az írással úgy különösebben nem lenne akkora gond, amennyiben egy 14-15 éves lány írta volna a naplójába, amit aztán gondosan elrejt az íróasztala fiókjába. (A napló lehetőleg legyen lakattal zárható!) De hogy 19-20 évesen (a könyvben leírtak alapján annyi volt a hölgy a ’90-es, és ’91-es Magyar Nagydíj idején) viselkedjen így valaki az számomra kiborító, az meg végképp, hogy két évvel később, 21 évesen ezt még képes le is írni és könyv formában lejáratni magát.
Ha jól számolok, a hölgy most 50 év körül van, és csak remélni tudom, hogy mai fejjel már egyáltalán nem büszke sem a könyvre, sem a tetteire…
A könyv, ami 1989-1991-ben „játszódik” alapvetően arról szól, hogy egy lány szerelmes Alain Prostba, a barátnője pedig Gerhard Bergerbe, és a fejükbe veszik, hogy márpedig ők bejutnak a paddockba és találkoznak velük. (A poddockot szisztematikusan boxutcának hívja, de ez most mellékes.) Mindezt persze úgy képzelik, hogy imádatuk tárgya amint meglátja őket, nyomban szerelemre lobban, feleségül veszi őket és boldogan élnek, míg meg nem halnak… Különféle kellemetlen módokon próbálják elintézni, hogy paddock belépőhöz jussanak, a pofátlanul, gátlástalanul az enyhe kifejezés. Hazugság hazugság hátán, ízléstelen viselkedéssel tarkítva a cél érdekében. A magam részéről én az olvasás közben is mérhetetlenül kínosan éreztem magam, helyettük is.
Nem mellékesen, miután Prosttal már találkozott, és nem sikerült tőle elkunyerálni a kesztyűjét, hirtelen úgy döntött, hogy időközben felnőtt és már nem is szerelmes belé. Helyette Mansellt vette célba, járt a nyakára és próbálta elkérni a sapkáját.
Ami történet leírásra kerül az bizonyos szempontból nem egyedi és nem „régi”. A mai napig vannak mindenféle kísérletek – elsősorban lányok részéről – arra, hogy valahogy bekönyörögjék (szó szerint, vagy kihasználás útján) magukat a paddockba. Aki ilyennel próbálkozik, annak az a tanácsom, hogy ne hozza magát ilyen gáz helyzetbe, legyen tartása. Főleg ha közben arról panaszkodik az illető, pl. TikTok videókban, Instán, stb., hogy jaj-jaj, őt mint nőnemű szurkolót nem veszik semmibe, stb. Ezzel ugyanis csak fokozódni fog ez, méghozzá jogosan.
Az ilyesmi nem csak adott alanyt alázza meg (aki rejtélyes mód, maga „dicsekszik” el ezzel), hanem a komplett női nemet, a női rajongókat, sőt nemtől függetlenül minden rajongót. Ezt pedig mondjuk úgy, hogy kikérem magamnak, mindazok nevében, akik képesek intelligens módon rajongani a sportért, és 18, 20, 25+ évesen már képesek reálisan látni a világot, nem szeretnék lejáratni magukat, és legfőképp nem szeretnék, ha az ilyen esetek miatt általánosítanának az emberek és kezelnék le őket is…
Az pedig végképp kiábrándító számomra, hogy ehhez talált olyanokat, akik asszisztáltak neki, sőt kis túlzással adták is alá a lovat…
Ez épp az a fajta viselkedés ami miatt a versenyzők egy része mostanra már tart a paddockban feltűnő vendégektől…
Spoiler következik, idézetekkel (a teljesség igénye nélkül):
Ponyva-1, I. rész: “Forma-1-es” ponyvaregény földönkívüliekkel
„Mert Orsi nem csak hogy sajnálkozott, de még fokozta is: belenézett ám egy-két közvetítésbe otthon ő is, s megtetszett neki Gerhard Berger. „Az a magas, szőke, tudod. Igazán jól néz ki. Szívesen megnézném közelebbről is” – mondta nekem.”
Már az elején bemutatták az összes olyan rajongói sztereotípiát, amit nem kéne reklámozni, mert ezek alapján születnek aztán az általánosítások, más rajongók kárára…
„Majd valahogy odaadunk nekik egy-egy levelet – ábrándoztunk -, megírjuk, mennyit szenvedtünk, hogy találkozhassunk velük. Biztosan megsajnálnak, lejönnek hozzánk… Aztán persze belénk szeretnek, udvarolnak… De jó lenne!”
Ez a rajongóból lesz barátnő dolog millióból egyszer, ha bejön. Mondjuk Connnie és Juan Pablo Montoya, valamint Adriana és Casey Stoner esetében bejött, de biztosra veszem, hogy Connie és Adriana nem kunyerált semmit és nem sajnáltatta magát, sőt valószínűleg nem is ez volt a cél alapvetően…
„Fantasztikus lehetőségek ötlöttek fel bennünk arra vonatkozóan is, hogyan kerülhetnénk a boxutcába [vagyis paddockba – a szerk.]: szerelőnek öltüzünk, s Orsiék Daciájának leszerelt kerekeit gurítva magunk előtt surranunk be a kapun.”
Emlékszem, ennél a résznél becsuktam a könyvet, mert fel kellett dolgoznom, amit olvastam. (Nem sikerült) 😀
„Felajánlotta, hogy segít – no persze nem ingyen. Egy este velem, egy a barátnőmmel (mindennel együtt, ami ezzel jár), s már meg is lesz a jegy. Még csak fel sem háborodtam. Sőt: mosolyogtam a dolgon. Mit tudja ez, milyen lányok vagyunk mi? Céltudatosak és belevalók, ha a Forma-1-ről van szó, csak hát nem minden áron.”
Még jó… A lányoknak üzenem, hogy a céltudatosság jó dolog, de soha ne keverjétek össze a hazudozós, pofátlan, nívótlan viselkedéssel!
„Gondolkodás nélkül az autó elé ugrottam. Nem tudom, mi ütött belém, se nem láttam, se nem hallottam. Prost fékezett; valószínűleg a pokolba kívánt.”
Ne csináljátok utána! Egyrészt veszélyes, másrészt ciki!
Ponyva-1, II.: Egy F1-es bajnok nyomozónak áll és a bunyótól sem riad vissza
